Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi hét meg hat? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves lelkiatya a kísértést is meg kell gyónnunk mint bűnt? Pl: ha éjjel szexuális jellegű gondolataink támadnak és a nemi vágyak felerősödnek, de időben kapcsolunk és nem követjük el az önkielégítés bűnét? Most zavarban vagyok, hogy bűn volt e vagy sem? A szent tisztaság megőrzését tűztem ki célul, de valahogy ezek a gondolatok, álmok nem hagynak az éjszaka.
Az álmunkban történt események egyáltalán nem számítanak bűnnek. Ne legyen zavarban emiatt egyáltalán. Az álmunkban átélt tetteink lehetnek akár a belső küzdelmeink kivetülései, tehát még dicséretesek is lehetnek, hiszen ébren megküzdünk vele, de a belső világunk azért mocorog rendesen. Az álmainkra csak nagyon közvetett módon van hatásunk. Ugyanakkor a pillantnyi ébren átélt élmények is megjelenhetnek. Szóval, nagyon összetett világról van szó, nem kell olyan nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Ha félálomban beengedem az érzéki gondolatokat, az bűn. De éppen, mivel csaknem félálomban követtem el, korántsem olyan súlyos, mint amit ébren, tudatosan vittem végbe. Ezzel együtt is, nem árt, kifejezetten jót tesz, ha gyónások alkalmával ezeket elmondja. Nem terheli a lelkét tovább.
Kedves Lelkiatya! Két dologban szeretném a tanácsát kérni. Az első lroblémám az, hogy nagyon magamnak való ember vagyok, és ezzel folyamatosan megsértek másokat. A munkahelyemen sok emberrel foglalkozom, amikor hazaérek, már nem vágyom társaságra. Többször lerázta már ismerősöket, barátokat. Előfordult már, hogy megsértődtek, sőt valaki megharagudott. Azóta szóba sem áll velem. Nagyon bánt, hogy ilyen vagyok. Úgy érzem, emiatt nem gyakorlom megfelelően a felebaráti szeretetet. A másik kérdésem az lenne, hogy erős betegségtudattal küzdök, mert van be egy krónikus betegségem, ami latszik rajtam. Ez határozza meg a gondolataimat. Sokszor vagyok depressziós miatta, és erős félelmek gyötörnek. Már pszichológusnál is jártam, de nem segített, hanem rontott a helyzeten. Ha imadkozom, egy darabig megnyugszom, de egész nap nem tudok imádkozni. Hogyan lehetne ezen segíteni?
Lám, van tapasztalata arról, hogy az imádság segít. Hát imádkozzék egész nap! Jézus is ezt tanácsolta: szüntelenül kell imádkozni (Lk 18,1; 1Tessz 5,17) Nagyon jó, hogy már van egy kicsike tapasztalata erről, hogy Isten tud igazán segíteni, nem a pszichológus, nem a magunk jóra törekvése. Kérje bátran Isten segítségét! És alakítsa ki az életében, tanulja meg, hogy mit jelent szüntelenül imádkozni. Vagyis Istennel és Istenből élni. Ez azért is hoz majd megoldást az életében, mert ha a munkahelyén is majd az Isten jelenlétében él, akkor az emberekkel való foglalkozás nem kimeríti, nem leszívja az energiáit, hanem épp fordítva. Ugyanis ott lesz kéznél ez a végtelen energia, ez a kimeríthetetlen forrás, Isten szeretete, elérhető közelségben. Higgye el, nem lehetetlen. Kérje ezt a kegyelmet és kezdje el már holnap! Betegséggel kell küzdenie? Ezt is Jézussal együtt viselje. Tegye hozzá Jézus szenvedéséhöz! Ő vállalta értünk a szenvedést, Ön is tegye bele Jézus szenvedésébe a magáét. Akkor együtt hordozzák azt is! Az is Istenben, az iránta való szeretetben, a hitben fogja Önt megerősíteni. A szenvedés nem baj. Az a baj, ha Isten nélkül akarjuk hordozni. Akkor persze letaglóz, akkor elviselhetetlennek tűnik. De Jézussal könnyűvé válik. "Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű" - bíztat minket (Mt 11,30). Tanulja meg, mint jelent ez a szüntelen ima, Isten jelenlétében való élet! Ezzel minden a helyére kerül az életében. Nem mondom, hogy ettől könnyű lesz, az nem, de lesz hozzá erő.
Tisztelt Lelkiatya! Bocsásson meg nekem, de olyan sokszor hallom, hogy allegóriák vannak a Bibliában, hogy megvallom elbizonytalanodtam, akkor valójában a leírtakból mi is az, ami tényleg megtörtént? Például, hogy Jézus tényleg istállóban született, tényleg pásztorok látogatták és volt csillag, amit követtek és jöttek mágusok vagy királyok? S akkor ez még csak a mi Urunk születése. Mi van, ha még a kánai menyegzőben a bor vizzé változtatása is csak jelképes volt...vagy a fügefa ami szintén számtalanszor szerepel. Hogy lehet ezt valahogy megtudni/megkülönböztetni?
Ezek bibliaértelmezési kérdések, amelyek jelentős bibliaismeretet feltételeznek. Ha Önt érdeklik ezek, akkor jelentős bibliaismereti tudást kell magába szívnia. Ezen előzetes tudás nélkül válaszolni ilyen komoly kérdésekre komolytalan és felelőtlen magatartás. A bibliatudósok foglalkozzanak ezekkel a kérdésekkel. Én magam - nem lévén biblikus - nem feszegetem ezeket a kérdéseket. Nem az a mi kérdésünk, hogy ezek kétezer évvel ezelőtt hogyan zajlottak, hanem, hogy ma milyen hatásuk van az életünkre.
Kedves Lelkiatya! Válaszaiban előfordul, hogy említi az Ószövetség Atyák szerinti értelmezését az Újszövetség fényében, pl. itt: "Az atyák egy másik értelmezése szerint a zsidókkal ellenséges népek a lelki életre törekvő ember lelki ellenségei, akiket le kell győznie, akikkel nem szabad megalkudnia." Hol lehet hozzáférni ezekhez az értelmezésekhez, létezik ilyen jellegű összefoglaló kiadvány? Hasznos lenne, hiszen az Ószövetséget olvasva könnyen zavarba jön a hívő ember, kivált a történeti könyvek esetében. Választát köszönve: E
Nem hiszem, hogy létezne olyan átfogó írás, amely mindezek összegyűjti. Ez olyas kívánság lenne, mintha valaki egy könyvben szeretné olvasni a természeti jelenségek összes magyarázatát. A világ is egy olyan gigászi olvasókönyv, amelynek értelmezését tartalmazó könyvek egy mégoly hatalmas könyvtárban sem férnének el, nem hogy egyetlen könyvben. Hasonlóképpen, vagy még inkább így a Biblia, amelynek megszámlálhatatlanul sok értelmezése látott már napvilágot. Hogy legalább eligazodjunk ezekben, ebben segít az Egyház. De ezt sem kézikönyv formájában, hiszen az Egyház tanításának összefoglalása is könyvtárnyi irodalmat igényelne. A következő metódust ajánlom. Először is rögzítse az életében, hogy rendszeresen jár Szent Liturgiára / szentmisére, azon minden egyes alkalommal áldozik. Ehhöz rendszeresen gyónik, legalább havonta. Rendszeresen böjtöl és naponta nem keveset imádkozik. Ha van lehetősége, eljár valamely színvonalas felnőtt katekézisre. Érdeklődési körének megfelelően utánaolvas az egyházi tanításoknak. Ebbe széleskörű lelki törekvésbe beágyazottan olvassa a Bibliát és az egyes részekhez keres megfelelő kommentárokat. A bibliaolvasást megelőző lelki előkészületek azért fontosak, hogy egészséges hitérzék alakuljon ki a lelkében, értelmében, és jól el tudja különíteni, ki tudja szűrni azokat az értelmezéseket, amelyek nem egyeznek az Egyház tanításával. Így nem egy könyvből, de az életének teljes szövetéből szépen meg tudja érteni, hogy mi van leírva a Bibliában, miért van leírva és főként mit mond Önnek. Ugyanis ez a Szentírás végső és legfontosabb célja, hogy az életemre hatással legyen, nem pedig az, hogy érdekes igazságokat tárjon föl az értelmem számára.
Tisztelt Lelkiatya! Ön tudja, hogy a 110 éves a Hajdúdorogi Főegyházmegye pályázatnak mikor lesz már eredményhirdetése?
Úgy tudom, márciusban.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt Lelkiatya! Úgy tudom, hogy nem illik csodát kérnünk magunk számára, mert Isten döntése, hogy kit részesít ebben. Van valami, ami egy ideje mindig eszembe jut időről időre, elgondolkodok rajta, elbizonytalanodok, nem gondolok rá, majd ismét eszembe jut. A véleményét szeretném kérni. Szabad egy keresztény embernek olyan helyre ellátogatni, mely a csodáiról híres, abban a reményben, hogy vele is megtörténik vagy ez udvariatlanság Istennel szemben? Nem tudom, hogy mennyire ismeretes Önnek a limpiasi Jézus története, de az ottani Jézus-szobor, vagyis keresztre feszített Jézus, híres arról, hogy számos alkalommal életre kelt már, sokan látták már, hogy tekintetével egyik irányból a másikba néz, a vérzik a szája, a töviskoronája alatt, izzad, nehezen lélegzik, az egész teste mozog. Az eddigi elmondások szerint nagyon sokan megtértek már ott vagy csodás gyógyulásban lett részük. Elgondolkodtam, hogy mi lenne ha elmennék magam is, hátha én is látnám. A szemtanúk beszámoltak róla, hogy érzelmileg is hatott rájuk, mindegyikőjükre máshogyan, mert az életre kelt szobor valakire kedvesen, valakire mérgesen nézett, sírt is. Természetesen szeretem is Jézust, ezért örülnék is neki, hogy ha ez megtörténne, akkor hasonlítana arra mintha személyesen találkoznék vele, de ami a legjobban vonz ebben az az imádság, hogy ott elmondhassam neki amit szeretnék. Otthon a szobában imádkozni más mint így, hogy ott van előttem, ezért imádkozok szívesen templomokban, de ha akkor éppen tényleg olyan lenne mint egy élő személy, akkor az olyan lenne mint még eddig semmi. Szerintem valóban úgy érezhetném, hogy élő beszélgetést folytatok vele, tényleg lát és hall, illetve ha látnám az arckifejezését, a mozdulatait, az adna nekem valami többet. Biztos, hogy személyesebbnek érezném, jobban megbizonyosodnék róla, hogy szeret, mit érez irántam, hogy néz rám és én magam is mintha sokkal jobban kifejezhetném neki ugyanazt. Szó sincs róla, hogy anélkül ne hinném, hogy szeret, de más a Bibliában olvasni valamit, filmen látni, csak magam elé képzelni vagy személyesen találkozni. Olyan lenne mint egy személyes találkozás. Bár az igazat megvallva elsősorban nem is magam miatt mennék, nem magam miatt érdekel ennyire. Az imádságom saját magamról apróságokra korlátozódna, ismerek viszont több olyan személyt, akikért nagyon szívesen imádkoznék. Ezt itthon is meg lehet tenni, de ott más lenne, látnám a reakcióit, hogy miként fogadja, olyan lenne mint személyesen. Látnám az arckifejezésén, hogy mit gondol róla, olyat is kimondanék, amit másként lehet nem. Az a fajta ember vagyok, aki hiszi, hogy minden lehetséges annak, aki hisz és szívesen megpróbálnám legalább, hogy ott imádkozzak azokért, akik nagyon rászorulnak erre. Egy csodás helyen nagyobb az ember hite és milyen jó lenne ha megkérdezném tőle, imádkozhatok-e értük, megtenné-e, hogy segít rajtuk és látnám, hogy bólogat vagy nemet mond. Nem szavakkal, csak az arckifejezésével, mozdulataival. Látnám mit érez, mit gondol. Úgy mondhatnám el neki amit kérek, ami foglalkoztat, ami fontos, hogy látnám "a másik oldalt" is. Nem azt szeretném sugallani, hogy a Bibliából nem lehet megismerni, de az mégis más. Egy idős rokonom is nagyon rossz állapotban van most, egyre rosszabbodott az állapota, az orvosok már nem tudnak vele mit tenni, egy ismerősöm pedig a gyermeke miatt szomorú, mert szegény gyermeke nem tud mozogni, iskolába járni, pelenkázni kell és ez a születése óta így van. Más beteget is ismerek, akinek sok baja van. Nagyon szívesen imádkoznék értük ott, de nem tudom illik-e ilyet tenni. Persze, sok embernek van baja, mondhatná most erre valaki, hogy másnak is van baja és ők is túlteszik magukat rajta, kibírják valahogy, de én sajnálom őket és jót kívánok nekik. Másokért imádkozni nem rossz, de szabad ezért elmennem oda, hogy hátha életre kel nekem is Jézus és elmondhatom neki úgy az egészet vagy ez Isten szemében azt jelentené, hogy túl sokat akarok, tiszteletlen vagyok, nem elég nekem az itthoni imádság? Udvariatlanság, butaság csodában reménykedni, hogy esetleg ezzel a látogatásommal meggyógyulnának azok, akik miatt oda mennék? Kiindulva abból, hogy sokan keresték már fel a helyet, apácák, papok, szerzetesek is, csak nem lenne részemről olyan nagy bűn, vagy mégsem szabad? Nem mondom, hogy biztosan látnék bármilyen csodát is és lenne hatása, mert nem tudhatom, csak reménykedhetek benne legfeljebb. Rám is hatással lenne, az kétségtelen, de nem magam miatt mennék főleg. Itt olvashatóak leírások róla: https://www.miraclesofthechurch.com/2010/10/miraculous-crucifix-of-limpias-jesus.html https://catholicstrength.com/2019/03/31/a-famous-miraculous-crucifix-in-spain/ http://www.traditionalcatholic.co/santo-cristo-de-limpias-the-miraculous-crucifix/ Nem szeretnék olyat tenni, ami tiszteletlenség, nem akarok túl sokat akarni, ezért is kérdeztem. Ha nem lenne semmilyen hatással más emberekre, én akkor is kapnék valamit ettől az utazástól, de nem csak a magam érdekét nézném. Ha másoknak segítenék, már azzal is boldog lennék. Spanyolországban található egy nem túl nagy városban, nem a legkönnyebben megközelíthető szóval elég hosszú és nehéz utat kellene megtennem odáig.
Csodát kérni szabad, sőt, bíztat is erre Urunk Jézus. Szabad csodát kérni magunk számára, mások számára. Ám a csoda kérésének igazi célja, végső eredménye soha sem a különlegesség, hanem a hitben és Isten szeretetében való megerősödés. Amelyek az esetek túlnyomó többségében nem rendkívüli jelek kíséretében érkeznek, hanem a lehető legtermészetesebb módon. Az Ön leírásában - úgy érzékelem - keveredik az erős kiváncsiság és a másoknak segíteni akaró jó szándék. Milyen jó lenne, ha a kettő egyszerre teljesülhetne! Tudni kell, hogy a kettő kizárja egymást. Vagy csodaváró érdeklődéssel vágok neki, hátha lesz valami, vagy maradok a fenekemen és hittel, türelemmel, kitartással imádkozom másokért, akiket a szívemben hordozok. "Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak." A csodaváró lelkesedésnek két eredménye lehet. Vagy a csalódás, vagy, ami még rosszabb, az önámítás. Ez utóbbi tapsikolva örvendezik annak, hogy mégiscsak látott valamit, amely azonban nem több, mint önámítás, vágyaink kivetítése a fizikai világba. Isten ugyanis nem használ ilyen eszközöket, nincs rá szüksége. Egy fizikai törvényekkel pontosan leírható naplementében legalább annyira meg tudja mutatni a maga hatalmát, mint egy körkörösen ugráló napkoronggal, amelyet néha ujjongva szemlélnek a medjugorje-i zarándokok. Az Ön által említett Jézus-szobor csodája esetében szerintem az sem kizárt, egy teljesen élethű szobor szépségét a hispániai testvéreink szenvedélyessége bátran tovább színez az élethűség irányába. De tévedhetek is, lehet, valóban történtek csodák Limpias-ban, nem csak Máriapócson. Ez azonban egyáltalán nem biztosíték arra, hogy amikor Ön is ellátogat oda, akkor az Ön által elképzelt érdekes jelenségek bekövetkeznek. Nem attól lesz nagyobb hite, ha egy Jézus szobrot mozogni lát, hanem az lesz a csoda, amikor az Ön szíve mozdul meg minden különlegesebb külső esemény nélkül, csupán az Isten láthatatlan szeretete folytán. Inkább erre készüljön, ezt kérje, ezt várja. Persze, zarándokolni hitünk erősödéséért, másokért való fölajánlás szándékával nagyon is helyes. Mehet akár közelebbi, akár távolabbi zarándokhelyekre. De soha ne a csodavárás vezesse. Az félrevezető indíték.
Kedves Lelkiatya! Ugye nem minősül abortuszban való közreműködésnek ... Válaszát nagyon várom! Kérem az egész kérdést ha lehet ne tegye ki. Köszönettel!
Természetesen nem minősül bűnös közreműködésnek az ilyen támogatás. De az is helyénvaló álláspont, amit ír, hogy körültekintőbben vizsgálja meg, hogy milyen szervezetet, milyen tevékenységet támogat. Ezzel együtt is javaslom, hogy gyónja meg, ha ebben bármit is vétett. Isten majd helyére teszi, de az Ön lelke végképp fölszabadul e lelkiismereti teher alól.
Tisztelt Lelkiatya! Nagyon megérintenek a görögkatolikus szertartások de római katolikusként nem mindent értek, kérem segítsen. Például miért van az, hogy vannak olyan részek, amikor a pap is és a hívek egyszerre de mást imádkoznak? Ennek van kifejezett oka, hogy átfedés van, hogy azokat a részeket tisztán kimondva nem halljuk? Ezek kvázi titkosak? Vagy túl hosszú lenne a liturgia különben? A másik, hogy hallottam, hogy a szentélybe az oltárhoz nem mehetnek be nők, asszonyok. Ennek mi a bibliai alapja? Miért fontos? Jézust mindig kísérték nők, asszonyok, nemde ezt tükrözi az is, hogy az oltár körül is szorgoskodnak és rendet és tisztaságot hagynak?
Azzal kezdem, hogy számomra is vannak részek a görögkatolikus liturgiában, amelyeket nem értek. Sok ilyen van. Ennek oka nem föltétlen a tudatlanságuk, hanem a liturgiánk kimeríthetetlen mélysége. Viszont az is igaz, hogy minél inkább együtt élünk a liturgiával, annál inkáb feltárul előttünk. A misztikussága is, de a teológiai tanítása is. A Szent Liturgiában vannak úgynevezett csendes imák, amelyeket a pap csöndesen végez. Ennek szokása egészen az ókeresztény egyház gyakorlatára vezethető vissza, amikor voltak olyan részek, amelyeket laikusok nem is ismerhettek. Érdekes párbeszéddé válik így a Liturgia, amely teljesen egészében valóban csak akkor volna érthető, ha szépen egymás után illesztenénk a részeket. Mégis ebben a formájában is, hogy vannak átfedések, valahogy még élőbbé válik ez a titokzatos párbeszéd. Az oka semmiképpen sem a sietség, az időnyerés. Hiszen van, amit átfedve mondunk, éneklünk, van, s van, amit meg egészen lassan, ha úgy tetszik, misztikusan. A szentély zártságának oka elsősorban nem nemek közötti különbségtétel, hanem arra irányul, hogy a szentély annyira magasztos hely, hogy oda csak a szolgálattevők mehetnek be. Minthogy a klérus tagjai csak férfiak lehetnek, akik Krisztus papi szolgálatának valamelyik fokozatával rendelkeznek, ezért alakult ki, hogy a szentélybe csak férfiak léphetnek be. Ahol lehet, érdemes megtartani ezt a szokást. Mindenkinek jót tesz, feltéve, ha komolyan vesszük. Aki nem léphet be, abban megfelelő tiszteletet kelt ezt a távolságtartás, segíti az alázatát, az istenfélő magatartást. Aki beléphet, annak pedig a megtiszteltetés kell, hogy emelje a lelkét. Nem tekintheti saját erényének ezt az engedményt, hanem ajándéknak, amelyet szintén alázattal és istenfélő lélekkel kell, hogy fogadjon.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem a Sátánhoz és a kísértéseihez kapcsolódik, de nem rossz szándékból teszem fel: mitől függ az, hogy a Sátán kit mennyire kísért és nem csak kísért de hogy mennyire harcol ellene? Az alapvető, hogy mindenkit kísért, de megfogalmazom másképpen is a kérdésem. Van összefüggés az Istennel való kapcsolatom és a Sátán ellenem indított hadjárata között? Nem véletlenül így kérdezem, megmondom miért így szerettem volna feltenni a kérdést. Általában véve az emberekkel kapcsolatban én úgy vélem, hogy amikor valaki keresztény hitre tér, akkor annyiban változik a Sátánhoz való hozzáállása, hogy addig a kísértéseket, bűnöket jobban elfogadta, sajátját és másokét is, nem vette észre a hibáit, nem érdekelte Isten, a megtérés után kezd mindent világosabban látni, Istennek engedelmeskedni, imádkozni, másokra máshogyan nézni. Azt, hogy a Sátán támad engem, nem csak a kísértésekre értettem. Olyanokra is, hogy valahogy elbizonytalanít, próbálja akadályozni a jó cselekedeteimet, a hitem megélését. Ha eldöntöm, hogy jót fogok cselekedni, akkor kérdések merülnek fel bennem, elbizonytalanító kérdések vagy olyan gondolatok, amik ezt okozzák. Példák: hogy valamiért ne imádkozzak mert valamiért nem jók a körülmények, hogy ezt-azt felesleges megtennem, mert Istennek nem számít, hogy az apró jó tettek mit sem számítanak, hogy nem vagyok elég jó Istent szolgálni, sokféle olyan gondolatok melyek mintha a Sátántól lennének. Más embereken keresztül is jönnek a problémák, bár nem tudom ezért a Sátán-e a felelős vagy csak és kizárólag az ember maga. Más emberek úgy viselkednek velem, hogy nagyon megnehezítik azt, hogy szeressem őket és általában mindenkit, elszomorítanak nagyon, haragot ébresztenek bennem. Azt meg kell mondjam, hogy ez gyakran a visszájára sült el, mert emiatt is kerültem közelebb Jézushoz. Amikor Jézust nagyon szerettem és gyakori, meghitt imádságokat mondtam hozzá, nagyon érzelemdús volt vele a viszonyom, akkor sikerült ezeket a rosszakat félretenni, mert akkoriba annyira betöltötte Jézus a tudatom és a szívemet, hogy nem számított semmi. Most már ez nehéz, nem ilyen. Nehéz mindig önzetlennek lenni mert az ember akarna az lenni, de attól még rosszul fog neki esni mások viselkedése. Az egyetemen is sokkal jobban meg kellett küzdenem olyasmiért, ami más tanszékeken, egyetemeken vagy akár egy másik évfolyamnak két évvel később sokkal könnyebb volt. Szorgalmas voltam mindig, ezzel nem volt baj, de azért rosszul tud esni az embernek, hogy mindig sokkal nehezebb dolga van. Sajnos a környezet nem volt mindig olyan jó, ez volt az oka. Nem arra akarok kilyukadni, hogy másoknak ne lettek volna problémáik, de nekem tényleg az egész életem átszőtték a problémák, aggodalmak, szenvedések. Amikor az ember ilyeneken megy keresztül és most is azt kapja másoktól, amit én, akkor nagyon nehéz úgy szeretni ahogy Jézus, olyannak lenni, szorosan követni. mi lehet az összefüggés a szenvedés és az Istennel való kapcsolat között? A sok szenvedés megnehezíti a krisztusi keresztény életet, én arra nagyon vágynék, de amiatt amit írtam, motivál is arra. A szenvedés öröm vagy szomorúság a keresztény embernek? Még régebben olvastam egy idézetet Kalkuttai Szent Teréztől, aki szerint a szenvedés és a fájdalom Jézus csókja és ahogy ő mondja, "annak jelei, hogy olyan közel jöttél Jézushoz, hogy meg tud csókolni téged." Nem tudom, hogy hallott-e már erről, mit gondol róla, de vajon jó úton járok amikor azt mondom, hogy pont a szenvedés miatt kellene krisztusi kereszténynek lennem, mert azt érzékelem, hogy pont a szenvedés miatt ez az egyetlen út? Minden téren nehézségekkel szembesültem életemben, a családom is, a hitem a kísértések, mások viselkedése velem, mi lehet a célja ezekkel az Istennek? Gondolkodtam már azon is, de a válaszra nem jöttem rá, hogy egyáltalán Isten miért akarta, hogy éljek ha meghalhattam volna mielőtt elkezdődött volna ez életem. Szeret mindannyiunkat de miért dönthetett így? Később segítettem a beteg édesapámnak, de valahogy nem hinném, hogy csak ezért hagyott volna Isten életben. Máskor meg kis híján elütött egy busz vagy autó, akkor is megúsztam. tényleg igaz lehet ahogy én látom, hogy a Sátán annál jobban akadályozni akar, minél kisebb esélye van velem szemben? Ugye ezt is felhasználhatom arra, hogy megerősödjek? Sok kérdést tettem fel, elnézést kérek érte, csak szeretnék többet tudni és (még) jobb keresztény lenni. A nehézségek miatt és a Sátán piszkálódásai miatt nem könnyű, de muszáj...annyira szeretem Istent, hogy nem tudnám nem megtenni, hogy igyekezzek ahogy bírok.
Mint látja, sokat rövidítettem a levelén, de elég, ha Ön ismeri az itt hiányzó részleteket. Igyekszem legalább a két fő kérdésére válaszolni. Bizonyára van összefüggés az Istennel való kapcsolatunk és a kísértések között. De azért mégsem olyan egyszerű ennek képletét fölállítani. Tény, hogy minél közelebb jutunk Istenhöz, annál erősebb kísértéseket kell átélnünk. Legalábbis annál nagyobb küzdelem vár ránk. De ez logikus is, mert akinek nem olyan fontos az Isten szerint való élet, az könnyebben be is adja a derekát egy-egy kísértés érkeztén. Ugyanakkor Ön is utal rá, hogy mindez nem válik kárunkra, csak kicsit nehezebb. De Isten mentsen attól a könnyed élettől, amikor nem kell effélével küzdenem, mert a sátánnak nincs is dolga velem, hogy eltérítsen, hiszen eleve távol vagyok Istentől. Ugyanakkor az atyák arra is figyelmeztetnek, hogy nem kell mindent a sátánra hárítanunk. Sok esetben mi magunk vagyunk a bűneink okozói, még akkor is, ha él bennünk a törekvés az istenfélő életre. Válaszom tehát nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati. Ha nagyobb kísértések érik, ezen ne csodálkozzék (1Pét 4,12), inkább tekintse jó alkalomnak arra, hogy Isten iránti szeretetét kimutassa. Ezen felül töprengeni azon, hogy ez miért is van így, szerintem nem érdemes, csak eltereli a figyelmet. A szenvedés a keresztény embernek is szenvedés. Persze, eljuthatunk oda, amiről Teréz anya beszél, és érdemes is erre törekedni, hogy a szenvedésből ne kimenekülni akarjak, hanem Krisztussal együtt a saját keresztemet átkarolni. De az is természetes, hogy az ember szeretné elkerülni a szenvedést. Ez Jézusban is megvolt (Mk 14,36). Ám mégsem az a cél, hogy kényelmesen csordogáljunk életünk tengerén, hanem, hogy azt minél értékesebbé tegyük. Ez küzdelem, erőfeszítések, szenvedések nélkül nem lehetséges.
Kedves Lelkiatya! A kérdésem lehet butaság, de bátorkodom megkérdezni. Isten szokott üzenni álmokon, bibliai szövegeken, embereken keresztül, de arra vagyok kíváncsi, hogy üzenhet-e akár filmeken keresztül is. Az sem elhanyagolható, amikor egy nem hívő ember egy Jézus-film hatására megtér, de az érdekelne inkább, hogy egy már hívő embernek üzenhet-e Isten filmeken át. Nem egyszer fordult elő, talán kétszer-háromszor, amikor néztem egy filmet és valamelyik jelenetnél olyan érzésem volt, hogy az nekem szól. A kimondott szavak mintha nekem szóltak volna. Vallásos filmek voltak, de nem azért szóltak hozzám, mert Isten azt akarja, hogy egy keresztény ember kövesse a krisztusi tanításokat és persze, hogy akkor minden példabeszéd és más megnyilvánulás Jézustól megszólítja a keresztény embert. Azokban a helyzetekben, olyan szavak hangoztak el de nem végig a filmben, csupán egy-egy jelenetben, hogy mondhatni válaszul szolgáltak a filmen kívüli életemre, problémáimra, imáimra, érzéseimre, azokról az imáimban is beszéltem de ha nem is beszéltem volna, Isten úgyis tudta volna. Egyik esetben pont akkortájt, amikor imádkoztam róluk, másik esetben később mint ahogy imádkoztam róla, de akkoriban is aktuális volt még az "üzenet" ha az az volt. A filmbeli helyzetek hasonlítottak a saját helyzetemhez de azért nem teljes egyezéssel. Nem csak és kizárólag a szavak miatt gondolkodok ezen, azért is mert akkor valami belső megérzésem is volt, amit nem is tudom hogy lehetne leírni. Valami érzés, ami egyébként nem volt ott végig a film elejétől a végéig, csak azoknál a jeleneteknél, egyik esetben nem is a teljes jelenet volt hanem annak pár mondata. Egy érzés, hogy az most nekem szól és nem csak átlagos filmrészlet. Létezik ilyen vagy Isten nem folyamodik ilyen módszerekhez és képzelődök?
Két igazságot mondok, amely látszólag teljesen ellentétes. Az egyik, hogy Isten nem szól bele az életünkbe. Mindent megadott nekünk ahhoz, hogy eljuthassunk az üdvösségre, és megadta a teljes szabadságot is, hogy éljük a magunk életét. Ő nem egy színházi rendező, aki küldi a szereplőket a színpadra, lehívja őket, hanem Atya, aki figyeli gyermekei életét, aggódik értük, de hagyja őket élni. Mint a tékozló fiú apja is. A másik igazság az, hogy minden Isten kezében van, egyetlen fűszál nem hajlik meg az ő akarata nélkül. Az Istenre figyelő ember pedig látja, érzékeli, tapasztalja ezt. Mindenről Isten jut eszébe, mindenben fölismeri Isten jelenlétét, észreveszi Isten szeretetét. Az ilyen ember számára minden történés, minden látvány, minden szó üzenet. Mind a két tény igaz, és a kettő ellentéte csak Istenben oldódik föl, a mi emberi logikánk nem képes felfogni. Ezen bevezető után azt mondom Önnek, mindazok a jelek, amelyeket érzékelt a filmeken keresztül, azok üzenetek. Nyugodtan tekintse annak. Nem úgy, hogy Isten írta volna forgatókönyvet és már akkor Önre gondolt, hanem oly módon, hogy mindenhatóságával mindent föl tud használni. Aki figyel rá, ahhoz van szava, annak küld üzeneteket. A szabadságunknak ez is része, hogy figyelünk-e rá vagy nem, komolyan vesszük-e az üzenetét vagy nem törődünk vele. Az Ön részéről tehát ez nem képzelődés, hanem valóságos üzenet, amelyet komolyan kell vennie. De ami az üzenet módját illeti, arról nem kell semmit fantáziálnia, hogy ezt hogyan csinálja az Úr. Ennek nincs jelentősége.
Tisztelt Lelkiatya! Van egy kolleganőm,aki egyértelműen nem szereti, ha a közelben vagyok. Ovodában dolgozunk, sokszor küld el,hogy menj a gyerekekhez. Többször is kaptam tőle negatív megjegyzést, szerencsére nem egy csoportban vagyunk. Nem lehet pár szót váltani sem vele. Mit lehetne tenni?
Kapott a környezetében egy olyan embert, akit nem könnyű szeretnie. Biztosan fölfigyelt már arra a Bibliában, hogy a szeretet parancs. Parancsba kaptuk, hogy szeressünk. "Első és legfontosabb parancs: Szeresd Uradat, Istenedet... A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat... (Mt 22,37). "Ez az én parancsom: szeressétek egymást" (Jn 15,12). Nomármost hogyan lehet parancsra szeretni? Úgy, ha megértjük, hogy a szeretet nem érzelem, hanem cselekedet. A szüleinket, barátainkat szeretni nem okoz nehézséget, ilyenkor nem játszik szerepet a szeretet parancsa, hisz magától értetődő a szeretetem feléjük. De amikor nincs meg bennem ez a szeretet, akkor jön a parancsteljesítés: meg kell őt szeretnem. Teljesen függetlenül attól, hogy ő szeret engem vagy sem. Ennek menetét többször leírtam már különböző kérdezőknek, de most újra megteszem. Mindenekelőtt imádkozni kell ezért. Kérni kell Istent, hogy segítsen megtennem azt, amit magamtól képtelen vagyok. Segítsen, hogy szeretni tudjak. Ezért nem csak egyszer kell imádkozni, hanem folyamatosan, végig, amíg aztán egy hálaadással le nem zárhatom, hogy sikerült megszeretnem. A másik lépés, hogy próbálom őt megérteni. Még nem teszek feléje semmilyen közeledést, de magamban végiggondolom, hogy mi vezetheti őt, miért ilyen, milyen sebei, nehézségei vannak, milyen örömei lehetnek. Mindezek után meg is szólíthatom. Vagy azért, hogy érdeklődő kérdést tegyek föl neki, vagy azért, hogy valamilyen apró gesztust tegyek. Ha ez nehezemre esik, egyáltalán nem baj, sőt, természetes is. De ha akarom, meg tudom tenni. Majd elkezdek vele úgy viselkedni, mintha szeretném. Apró figyelmességgel ajándékozom meg. Hozok neki gyümölcsöt. Felköszöntöm a névnapján. Megköszönök neki valamit, megdicsérem, amiért lehet. Ilyenkor egy nagyon érdekes folyamat indul be az emberben. Még nem szeretem, csak úgy viselkedem vele, mintha szeretném. A korábbi megértési törekvésem segít abban, hogy elfogadjam, ha kezdetben továbbra is elutasító velem. És ennek a folyamatnak az érdekessége, hogy Isten segítségével szépen lassan mégis megszeretem az illetőt. A nehezen szerethető embertársainkat azért kapjuk, hogy ilyen módon is növekedni tudjunk a szeretetben.
Kedves Lelkiatya! Már nem tudom, hogy pontosan mikor, de régebben kértem a segítségét, véleményét egy problémámmal kapcsolatban. Akkor beszámoltam a szomorúságomról, stresszről, amit a másokkal szembeni megfelelési kényszerem okoz. Édesanyámmal, Jézussal és PhD-n a témavezetőmmel szemben is hasonló érzésekkel kellett megküzdenem. Az édesanyámmal szemben ez szerencsére elmúlt, így most erről nem is írok. Több oka is van, de a legfontosabb, hogy már nem veszekszünk annyit, nem érzem a kényszert, jobban megértjük egymást. Bármennyire is szégyellem, a témavezetőmmel a kapcsolatom változatlan és annyira elkeseredtem, hogy szeretnék tanácsot kérni. Szégyellem, hogy felnőtt emberként nem tudom ezt elintézni magamban, de úgy örülnék a tanácsának. Nincs is akivel meg tudnám beszélni ezt és egyre rosszabb hatással van rám. Nem tehetek róla, de nem tudok nem törődni a viselkedésével és a véleményével. Szinte folyamatosan azt érzem, nem értékeli a munkám. Úgy, ahogyan írtam akkor is: ha valamit jól csinálok, próbálok szorgalmas lenni, azt természetesnek veszi, de ha valami lehetne jobb is, nem jól csinálom, éppen nem vagyok annyira szorgalmas, azt megjegyzi. Nem lehetek biztos abban, hogy rossz szándékból teszi vagy csak ilyen a természete, de akármelyik is, nekem nem esik jól. Ezen kívül az tud rosszul esni, amilyen megjegyzéseket tesz időnként. Ellentmondásos a viselkedése, mert ugyanarról a témáról nem mindig ugyanúgy nyilatkozik. Jelentkeztem előadni két konferenciára. A jelentkezés előtt beszéltünk róla, hogy egyáltalán mennék-e és melyikre, mennék-e mindkettőre, hogy legyen. Az egyik messze van, a másik közelebb. A jelentkezés előtt azt mondta, érthető ha nem akarok messze menni mert az alatt az idő alatt egy közelebbire is el lehet utazni, ő nem is erőltet semmit, én döntöm el. Amikor azt mondtam, azon a messzebbin gondolkodok még, kérdezte arra miért nem mennék, mondtam két indokot, az egyik a távolság volt. Ekkor azt kérdezte, hogy én csak azt csinálom, amihez kedvem van? Mármint én. A PhD-képzésen is vannak követelmények, félévenként fel kell vennem tárgyakat, haladni a saját kutatásommal, akár azon kívül is órákra járni vagy a tanszéken valamiben besegíteni és teljesíteni is szoktam az adott félévre tervezett, választott feladataimat, viszont így is sok szabadságom van, hogy mit hogyan csinálok. Mégis, amikor ezt kérdezte tőlem, az úgy hangzott mint valami kényszerítés. Nekem is van dolgom, meg is csinálom, de a PhD-n viszonylag szabadon oszthatom be az időmet és hogy milyen feladatot mikor akarok elvégezni, milyen sorrendben, a kutatási téma is olyan ami engem érdekel. A PhD nem a kényszerről szól. Egy másik héten, amikor mondtam neki, hogy jelentkeztem végül mindkét helyre előadni, azt mondta, hogy el is kell menni, nincs okom nem menni, a távolság miatt nem kell nemet mondani, meg nekem nincs három gyerekem, mehetek. Ezt hallva teljesen az az érzésem támadt, hogy akinek nincs gyereke, pláne nem több, nincs férje, az ne mondjon egy szót se, neki mindent meg kell csinálni, kevesebbet ér akinek nincs gyereke, férje. Neki van, de idősebb is nálam. Nem akarom azt mondani, hogy nincs sok munka a gyerekekkel, háztartással, szó sincs erről, de nem esett jól amit mondott. Tényleg érdemes konferenciákra menni, de azért azt sem lehet mondani, hogy én csak ülök a babérjaimon és nem megyek sehová: a tavalyi évben (akkor kezdtem a képzést) voltam két konferencián is és az egyik 2023-as konferenciára mindenképp elmentem volna, az a harmadik lenne és akkor még csak a képzés felénél járok és már van három, ami nem rossz teljesítmény. Még utána is lenne lehetőségem. Már első évfolyamos doktoranduszként kétszer adtam elő, én voltam az egyetlen akkor, aki azon az évfolyamon kétszer adott elő, többnyire egyszer szoktak vagy egyszer sem. Nem kényszerből, tényleg szerettem volna és saját döntésem volt. Ezek fényében tényleg értelmetlennek tartom amit mondott. Már a PhD előtt is ismertem, nála írtam szakdolgozatot és TDK-dolgozatot is. Akkoriban nem volt ennyire ilyen furcsa, egyszer volt csak egy hasonló megjegyzése. Az egyik témámat (régen mással foglalkoztam) nem találta elég különlegesnek és egyszer mondta, hogy ne írjak olyat, hogy ?Véleményem szerint? mert gyerekes fontoskodásra utal, a tudományban az alázatot jobban szeretik és nem én találtam fel a spanyolviaszt. Utána írt újra, hogy reméli nem sértődtem meg. Máskor is történt már, hogy utólag változtatott a megfogalmazáson és ha látom, hogy elgondolkodik azon, amit mond, azt megpróbálom értékelni. A munkámat nem sokba nézi, a rossz dolgokat jobban kiemeli, de ritkán kapok tőle dícsérő szót. Amikor igen, annak nagyon tudok örülni. Nem is várom el, hogy istenítsenek. Nem az állandó, folyamatos dícséreteket várom. Nem mintha nem lenne az jó ha kap valaki egy dícséretet. Már az is sokat jelentene ha nem tenne olyan megjegyzéseket és változtatna a gondolkodásán. Gondoltam magamban, lehet valami baja van és azért bánt meg többet mint régen és az addig rendben is van, hogy keressük a mentséget annak, aki megbánt, de attól még az nem esik jól és nincs jó hatással a megbántott félre. Volt más olyan megjegyzése is, de ebből is körvonalazódik a lényeg. Nem tudom mi lehet a pontos oka. Az sem jó érzés, hogy nem olyan megértő mint lehetne. Előfordul, hogy igaza van és van alapja annak, amit mond. Máskor viszont mégsem elég megértő és úgy ítélkezik, vagy inkább nyilvánít véleményt, hogy nem tud mindent. Igaz, lassan dolgozok, azért próbálok én ahogy tudok. Igen, de valamikor nem is tud mindenről, hogy miért nem haladtam gyorsabban. Egyik héten három napon át azért nem tudtam semmivel haladni, mert édesanyámnak vérnyomásproblémái voltak már hetek óta, kétszer be is kellett mennie a kórházba miatta, a gyógyszer otthon nem mindig használt és azon a héten már olyan ideges voltam emiatt, hogy nem tudtam három napig semmit csinálni. Akkor nyugodtam meg, amikor volt a háziorvosnál és valahogy jobb lett az állapota, talán a változtatott gyógyszeradagolás, talán az én imáim miatt. A napokban is nagyon odafigyelek rá, de azóta nyugodtabb vagyok. Akkor reggeltől estig aggódtam, azon a napon mikor háziorvosnál volt, három órán keresztül imádkoztam (háromszor, nem egyszerre 3 órát), mert annyira féltem már és erre volt szükségem, az imára, Istenre. Azon a héten egy negyedik nap pedig elment valami másra, de akkor azt muszáj voltam azon a napon megcsinálni, el kellett utaznom és másik hétre nem halaszthattam. Nem szórakozni voltam, fontos dolog volt. Nem mentség, de lassan dolgozok amúgy is, de tényleg próbálom jól csinálni amit éppen csinálok és fontos nekem a munkám jó minősége. Csak azért írtam le, mi volt azon a héten, mert a témavezetőm ezt nem tudta, nem is tudja milyen más feladataim, teendőim vannak, mi mennyi időt vesz igénybe, miért haladok lassabban. Nem kellene kevésbé ítélkeznie felettem ? Elvégre nem tudhat mindent rólam. Én sem róla, de rosszul esik, ahogy bánik velem. Magamban már megbocsátottam neki, de a megbocsátás nem jelenti a szomorúság hiányát. Jézus is megbocsátást kért a kivégzőinek, de attól még fájt neki ahogy átszegezték a kezeit-lábait. Túl gyenge vagyok lelkileg vagy normális dolog, hogy nekem rosszul esnek az ilyen megjegyzések? Ez nem jelenti, hogy nem szeretném, mert jót kívánok neki. Ha megtudom, hogy nem stimmel valami vele, akkor sajnálom. Olyan embereket is szeretek, akik nem a legközelebb állnak hozzám. Ez a témavezetőm, orvosok akik sok jót tettek velem és a szüleimmel, de szinte idegenek, az unokatestvéreim, régi barátok akik nem akartak már a barátaim lenni? ismerőseim, akik már nem törődnek velem, de én gondolok rájuk. Ki merem jelenteni, hogy ha ezzel megmenteném őket az örök haláltól és kárhozattól, akkor felajánlanám Jézusnak, hogy küldjön engem a pokolba helyettük vagy feszítsenek keresztre engem is mielőtt örökre élnék vagy csináljon velem, amit akar, inkább akkor elviselem akármilyen rossz is, csak segítsek nekik legalább utólag, ha már a földi életben nem hittek. Ha addigra sem jutnának el odáig és nem kapnának örök életet, legszívesebben tényleg felajánlanám, hogy valahogy kiváltsam őket, még ha tudnám is, hogy Jézus ebbe nem menne bele. Legalább a szándékomat kifejezni neki. Szeretem azokat is, akik emberi logika alapján nem érdemelnék vagy nem állnak közel hozzám, de az nem jelenti azt, hogy nem tud nekem fájni mások viselkedése. Mi a véleménye Lelkiatyának erről a problémáról? Velem van a baj vagy érthetőek az érzéseim a témavezetőmmel kapcsolatban? Egyszerre tud nagyon rosszul esni, amikor mások megbántanak és rosszul bánnak velem és egyszerre szeretem is őket. Szégyellem az érzéseim, de ahogyan gyűltek ezek a tapasztalatok, megjegyzések, úgy okozott nekem egyre több nehézséget.
Régen föltette már ezt a kérdését, de csak most tudok rá válaszolni, bocsánat. Ha már rákérdezett, igyekszem megvilágítani Önnek, hogy túlságosan érzékenyen veszi az emberek jelzéseit. A jelenségek, amelyeket leírt, elkerülhetetlenek. Ezekkel kell élnünk. Senki sem tökéletes. Akkor járunk legjobban, ha elvárások nélkül közelítünk az emberekhöz. S ha megbántanak, akkor azt elfogadjuk, elviseljük, és még jobb, ha imádkozunk azokért, akik minket megbántottak. Erről Ön is ír, ezért is merem ezt előhozni. Az is igaz, hogy maga a szomorúság érzése szintén természetes. Nem bűnös, nem kell szégyellnie. De a tetteit, lehetőleg ne ez befolyásolja. Amint látom erre törekszik is, s ez is helyes. Igen, meg kell állapítani, hogy Ön érzékenyebb az átlagnál. Minden bizonnyal ennek okai a gyermekkorára, vagy akár öröklött tulajdonságokra vezethetők vissza. Mindegy is. Ez önmagában egyáltalán nem baj, sőt, lehet nagyon jó tulajdonság is. Erre a levele végén láthatunk utalást, amikor igen érzékletesen beszél arról, hogy szívesen szenvedne akár másokért is. Az az egyszerű tanácsom, hogy amikor valaki Önnek valami bánatot okoz, emiatt szenved, akkor ezt a - főként lelki - szenvedését ajánlja föl azért az emberért, aki a sebet okozta. Jézus is ezt tette, imádkozott üldözőiért, meghalt a mi bűneinkért. Mi is tehetünk hasonlót ilyen módon. Ez lehet az Ön érzékeny lelkületének a legszebb gyümölcse. Minél több sértést, bántást érzékel, annál többet imádkozik másokért. Lám, milyen nagy kincs van a kezében!
Kedves Lelkiatya! A római katolikus misén miért nem használják szentaldozasra a Szent Vért? Évek óta nincs szentaldozasom, Gyakran azt gondolják, hogy megvagyok fosztva aldozastol, pedig nem így van, hanem egészségi állapotom nem teszi ezt lehetővé, mivel glutenerzekeny vagyok. Köszönöm
Aki gluténérzékeny, természetesen nem lehet emiatt megfosztva az Eucharisztiától. Egyszerűen meg kell beszélni az atyával, és fog találni megoldást. A római katolikusoknál ezt általában gluténmentes ostyával szokták megoldani, a görögkatolikusoknál pedig úgy, hogy a gluténérzékenyek csak a Szent Vérből részesülnek. De valóban ne maradjon szentáldozás nélkül, ezt én is mondom. Keresse és találja meg a módját, hogy ez a helyzet megoldódjék az életében. Az atya segíteni fog Önnek ebben.
Kedves Lelkiatya! Nagyon komolyan veszem, amik a Bibliában vannak és keményen küzdök a kísértésekkel, de amikor bűnbe esek, az nagyon el tud szomorítani. A régi bűneimmel már nem küzdök vagyis hát azoknak töredéke maradt meg, a többi eltűnt. Megfigyeltem magamon, hogy minél jobban szeretem Jézust és minél jobban átlátom, hogy mennyi mindent tett értem, annál jobban jellemző, hogy még a kicsi bűneim is nagyon tudom bánni és idegesít. Az önkielégítés kísértése már sokkal ritkábban jön mint azelőtt. Volt, amikor sokkal gyakrabban csináltam. Már sokkal kevesebb kísértésem van erre. Lehet köze ahhoz, hogy egyre jobban szerettem Istent, Jézust különösen, egyre többet jártam a templomba és egyre többet segítettem másokon? A szenvedésem forrása nem is ez, hanem az, hogy amikor nagyon ritkán előfordul a kísértés, akkor viszont az borzalmas. Volt már, hogy három napon keresztül tartott. Első nap leküzdöttem, második nap megint jött, harmadik nap megint jött. Sajnos megadtam magam a végén. Ma is jött a kísértés és tartott reggeltől estig. Egy darabig szenvedek, küzdök vele, akkor ha nagyon Jézusra figyelek, akkor ideiglenesen elmúlik, aztán kezdődik megint. Ezért írtam, hogy kitartó. Az is nagyon rossz, hogy még koncentrálni sem tudok olyankor. Tanulásra, elintéznivalókra, mert leköti a figyelmem és energiám a küzdelem a kísértéssel. Próbáltam ma is mást csinálni, de csak ideiglenesen tudtam és a kísértés nem múlt el. Függő biztos nem lehetek, mert van, hogy egy hónapig vagy több hónapig nincs késztetés. Miért lehet ilyen erős a kísértés? Minél jobban megújultam Jézussal, annál ritkábbak és annál erősebbek lettek a kísértéseim. Sokkal ellenállóbb vagyok már mint voltam, de így, hogy ilyen erősen kísért és képtelen vagyok rendesen tölteni a napot, míg meg nem adom magam, így hihetetlenül nehéz. Értelmezhetem ezt úgy mint egy jó jelet? Azért lehet ritkább és erősebb a kísértésem, mert a kísértő már nem bír velem annyira mint régen? Ha nem fejezem be az önkielégítést, csak kicsit belekezdek vagy éppen hogy simogatom magam és kellemes, már az is rossz, sajnálom utána. Amúgy olyan érzésem van, hogy minél jobban ellenállok, a kísértő annál jobban nem adja fel. Ezért tart olyan sokáig és ezért szenvedek úgy. Igazam lehet ennek kapcsán? Most ennek inkább örüljek vagy sírjak? Sokat rágódok azon is, hogy probléma-e ha még a kis bűneim is nagyon bánom? Ez öröm nekem, de szomorúságot is jelent. Minden téren ilyen vagyok. Önkielégítésnél is, de más bűnökkel is. Valaki azt mondta, nekem olyan kevés bűnöm van. Nem mondtam el neki, de engem még az a kevés is zavar. A kevés és kicsi is. Belül tudom, hogy még ez sincs így rendjén és ha lehetek még jobb, még kevesebb bűnnel, akkor szeretnék. Nekem a bűn elleni küzdelem az Isten iránti hálám kifejezése. Isten nélkül mi sem lennénk. Nélküle miben hinnénk? Mi adna reményt és vigasztalást? Mi lenne ha Isten nem ilyen jó lenne? Minden kísértést úgy fogok fel mint egy lehetőséget, hogy kimutassam Jézusnak mennyire szeretem és visszaadjak neki valamit abból, amit értem tett. Az jár a fejemben, hogy ha Jézus is kísértve volt a Sátántól, az egész életét másoknak szentelte, a letartóztatása előtt is félt, a legmegalázóbb halált kapta, akkor ahhoz képest mi az én kísértésem? Ahhoz képest, ahogy akkor kinézett és amit érezhetett, egy kísértés az önkielégítésre a nullával egyenlő. Nem meglepő ha nagyon szomorú vagyok mikor megadom magam, akár csak egy kicsit is a bűnnek. Mással is így vagyok. Régen többet sértettem meg másokat, csúnya szavakkal is, ma már azt is azonnal megbánom ha ingerültebben beszélek, de nem csúnyán, csak idegesebben. Régen utáltam azt, aki megbántott és ma már azokat is próbálom szeretni, akiket sokan gyűlölnek, a nekem fájdalmat okozóknak pedig szívesen tennék jót. Jó ez vagy rossz irány? Van olyan keresztény, aki azt mondta nekem, hogy Jézusra hasonlítani sem lehet, az pedig kizárt, hogy olyan legyek mint ő. Van értelme jót tenni másokkal, de nem érdemes annyira akarni Jézushoz igazodni. Ami engem illet, máshogy látom. Miért ne lenne érdemes? Miért ne mutassam ki neki így a szeretetem? Ez segít a legjobban ha Isten Bárányához akarok hasonlítani, mert ha nem is lehetek teljesen azonos vele, akkor is jobban alakít majd ez a folyamat mintha beletörődnék, hogy úgysem lehetek olyan mint Jézus. A magasabb célnál többet kell küzdeni, nehezebb és jobban beleadok mindent. Így olyan lehetek, amilyen nem feltétlen lehetnék ha nem tenném magasra a lécet. Nem akarok a kevesebb jóval megelégedni. Emlékszik, Atyám, hogy egyszer kapott egy kérdést a töviskoronával kapcsolatban? Akkor kértem tanácsot, honnan szerezhetném be. Azóta már ez megoldódott és nem mondtam először, de azt is azért akartam beszerezni, hogy ha ránézek, eszembe jusson mit tett Jézus értem, mert tudom, ez is segítene nekem a bűneimmel küzdeni. Még nem volt alkalmam kipróbálni a megoldást, sikerült megrendelnem, de még nem kaptam meg, de ismerem magam annyira, hogy tudom, ez segítene. Teljes mértékben jót akarok, próbálok minél jobban jobb lenni. A módja ennek meglepő lehet, de nekem fontosabb az eredmény. Isten ugye nem dühös rám ezért? A szeretet pedig, nem tudom, lehet ezt nem mindenkinek könnyű megértenie, de ha valaki Istennek olyan hálás, ha Jézust annyira szereti, akkor eljuthat arra a pontra, hogy minden küzdelemre hajlandó lenne és nem lenne lelkiismerete nem ilyennek lenni. Jézust látva, ahogy a kereszten van, mindig arra a meglátásra jutok, hogy ő mindenkinél jobban érdemli, hogy küzdjek meg érte és szeressem, akkor is ha vért kell izzadnom ezért. Szimbolikusan, nem szó szerint, önbántalmazás nem szerepel a terveim között. Ez lehet az a pont, ahol nem értjük meg egymást másokkal. Mások azzal törődnek, hogy az ember csak ember, a világ milyen, a társadalom milyen, halandó embereknek mik az elvárásaik, Krisztusban elég hinni, egy kicsikét javítani a lelkünkön és ennyi, mi kellene még. Nekem Jézus többet ér mindenkinél. Édesanyámnak is megmondtam, amikor olyan volt a téma, hogy nekem Jézus többet ér a világ összes pénzénél. Amikor valaki meg mond valamit, hogy neki mi az élete értelme, akkor nem félek kimondani, hogy az enyém értelme Jézus. Szeretnek engem mások, jót akarnak nekem, csak máshogy gondolkodunk. Hibát követek el vagy én járok jó úton? Haragudhat-e Isten bármi miatt rám? Rontottam el valamit akaratomon kívül a leírtak során? Megnyugtatásra, őszinte véleményre lenne szükségem, igazán nagyra értékelném. Különcnek érzem magam, ezért kérdezek Öntől, mert máshogy látja egy egyházi és világi ember.
Úgy gondolom, hogy Ön jó úton jár, és a megtapasztalások, amelyekről ír, valóban a Lélek munkája az Ön életében. Hamar hozzáteszem azonban, hogy azok a gondolatok, amelyek összehasonlításra késztetik, azok viszont nem segítenek. Ne érezze magát különcnek, mert mindenki az. Mindenkinek más útja van, mindenki a saját útját járja. De az a lelki folyamat, amelyről a saját életében beszél, az előre visz, haladjon csak tovább. Aki komolyan veszi a lelkiéletet, Isten szeretetét, az valóban egyre bűnösebbnek érzi magát, a kisebb bűnök is fájnak neki. Mondok egy példát. Ha van egy durva lelkű ember, aki rendszeresen veri a saját édesanyját, még az ilyen eset gondolatától is elborzadunk. De van egy finomabb lelkű, aki azért ilyet nem tesz, csupán néhányszor üti meg, azért azon is felháborodunk. Lehet, hogy ritkábban adunk egy pofont Jézusnak egyik vagy másik bűnünkkel - hiszen mindegyikkel őt sebezzük - azért nem húzhatjuk ki magunkat, hogy mi csak ritkán verekszünk. De a bűnről szólva inkább a másik oldalról közelítem meg a dolgot. Teljesen jogos a törekvés, hogy Krisztushoz hasonlítson. Ez a keresztény út. A lelki törekvés egy adott pontján azért ez hamar megjelenik. Szó sincs arról, hogy a keresztény élet azonosítható lenne valami kis langyos törekvéssel a jó cselekedetekre, s ehhez párosul némi imádság is, hogy a jótettek jobban menjenek. Persze, ha valaki így tekinti a keresztény életet, már az is valami, neki innen kell fejlődnie. Viszont Ön már ennél sokkal többet kapott. Legyen ezért hálás, és a bűneit rendszeresen gyónja meg, akár a legkisebbeket is. Hiszen ezek, a sok kegyelem után, amelyet kapott, lehet, súlyosabban esnek latba, mint például egy rablás másnál, aki még nem is ismeri Istent. Azon ne csodálkozzék, ha kemény küzdelmet jelent egy-egy kísértés legyőzése. Levelének a végén utalt is rá, hogy szívesen vállal szenvedést Jézusért. Itt a pálya, itt a cél. A kísértésekkel való küzdelem nem egyéb, mint Jézus iránti szeretetünk igazolása. Vígasztalásul és bíztatásul annyit mondok, hogy ezek időszakosan szoktak csak jelentkezni. Tartson ki ebben a mostani, nehezebb időszakban, és ne engedjen ki, ne törődjön bele, hogy a küzdelem törvényszerűen a bukással zárul. Néhány kemény győzelem után az Úr elűzi Öntől a kísértőt, de van, amikor hosszabb láncra engedi, és hagyja, hogy megküzdjünk vele. Igen, ez tehát jó jel. Minden küzdelmét ajánlja fel Jézusnak, s közben egyre erősebben, ha úgy tetszik, egyre görcsösebben kapaszkodjék őbelé.
Kedves Lelkiatya! A babonakban hinni bűn?
Aki megkeresztelkedett és részesült katekézisben, annak igen. Kötelességünk megismernünk az igazságot, annak utánajárni. A babonák félrevezető hiedelmek, amelyekkel nem érdemes a gondolatainkat összekuszálni. Inkább érdemes kerülni, ne foglalkozni velük.
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...